Mi van akkor, ha néha mi vagyunk azok, akik sebeket okoznak másoknak?

Gyakran olvashatunk olyan tanácsokat, amelyek arra bátorítanak bennünket, hogy távolodjunk el azoktól, akik hazudnak, tiszteletlenek, kihasználnak vagy folyamatosan bántanak bennünket. Ezek fontos és egészséges határok.

Viszont ritkábban tesszük fel magunknak a nehezebb kérdést...

Mi van akkor, ha időnként mi magunk vagyunk azok, akik bántanak, elutasítanak, leértékelnek vagy tiszteletlenül kommunikálnak másokkal?

Ez a kérdés nem a bűntudatról szól, nem az önostorozásról, hanem az önismeretről, a felelősségvállalásról és a fejlődés lehetőségéről.

Amikor a tükör felénk fordul

Szeretjük azt hinni, hogy a kapcsolataink nehézségeit mindig mások okozzák, hogy a másik a túl érzékeny, a túl követelőző, a túl kritikus vagy a túl távolságtartó.

Az igazság azonban az, hogy mindannyian hordozunk sérüléseket, félelmeket és olyan mintázatokat, amelyek olykor akaratunkon kívül sebeket okozhatnak másoknak.

Előfordulhat, hogy

• védekezésből hazudunk,

• félelemből manipulálunk,

• sértettségből bántunk,

• bizonytalanságból kritizálunk,

• saját fájdalmunk miatt nem tudunk jelen lenni a másik számára.

Nem azért, mert rossz emberek vagyunk. hanem azért, mert emberek vagyunk.

A fájdalom gyakran fájdalmat szül

A pszichológia egyik fontos felismerése, hogy a feldolgozatlan sérülések gyakran továbbadódnak. Azaz, aki gyermekkorában nem kapott elfogadást, könnyebben válhat kritikussá. Aki sok elutasítást élt át, könnyebben utasíthat el másokat, vagy épp aki folyamatosan bántást kapott, sokszor maga sem tanulta meg, hogyan lehet biztonságosan kapcsolódni.

Ez nem felmentés a viselkedésünk alól, viszont segíthet megérteni annak gyökereit.

Az önismeret ott kezdődik, ahol megszűnik a hibáztatás

Az érett személyiség egyik legfontosabb jellemzője, hogy képes önmagára is ránézni,

Képes feltenni a kérdéseket

• Vajon én hogyan hatok másokra?

• Mit élhet át mellettem a másik?

• Milyen érzéseket vált ki belőle a viselkedésem?

• Van-e valami, amiben fejlődnöm kellene?

Szeretném ha tudnád, az önreflexió nem gyengeség,az önreflexió bátorság.

A változás nem a tökéletességről szól

Senki sem kommunikál mindig tökéletesen, mindannyian hibázunk, no és a különbség nem abban van, hogy hibázunk-e, hanem abban, hogy mit kezdünk a hibáinkkal.

Tagadjuk? Magyarázzuk? Másokat hibáztatunk?

Vagy képesek vagyunk azt mondani „Igen, ezt elrontottam, sajnálom, dolgozni szeretnék rajta.” A valódi fejlődés ezen a ponton kezdődik.

Az önbecsülés nemcsak határhúzás

Sokan úgy gondolnak az önbecsülésre, mint arra a képességre, hogy nemet mondjunk másoknak Pedig az önbecsülés másik oldala az, hogy képesek vagyunk őszintén szembenézni önmagunkkal.

Mentesítjük önmagunkat a szándék alól, ami arra késztet meneküljünk a felelősség elől, mentesítjük önmagunkat maszkolás szándékától, azaz nem építünk hamis képet magunkról. Valamint azon szándék alól amely arra késztet próbáljuk mindenáron igazolni a viselkedésünket. Egyesülve azon szándékkal, vállaljuk emberi esendőségünket, és nyitottak maradunk a fejlődésre.

Mielőtt eldöntenéd, kitől kellene távolodnod, érdemes néha megállni egy pillanatra, és a tükröt önmagad felé fordítani, nem azért, hogy hibáztasd magad, hanem azért, hogy lásd azt is, amin még dolgozhatsz, mert a legmélyebb önismeret nem ott kezdődik, amikor felismerjük mások hibáit.

Hanem ott, amikor szeretettel, őszintén és felelősségteljesen képesek vagyunk ránézni a sajátjainkra is.

#térnyitókérdésed 

Amikor legutóbb megbántottál valakit, akár szavaiddal, akár a hallgatásoddal, mi történt előtte benned?

Állj meg egy pillanatra, és ne a történetet figyeld, hanem a testedet.

• Hol érzed most ezt a kérdést a testedben?
• Milyen érzések jelennek meg?
• Feszülés, szorítás, nyugtalanság vagy éppen üresség kapcsolódik hozzá?
• Mire próbált akkor védeni téged ez a reakció?

A fejlődés nem abból születik, hogy tökéletesnek hisszük magunkat, hanem abból, hogy nyitottak maradunk arra, hogy egyre tudatosabbá váljunk.

Nincsenek hozzászólások

Válasz