Amikor a biztonság már nem véd, csak visszatart - elindulás önmagad felé

A változás iránti vágy és a biztonság megtartásának igénye gyakran egyszerre van jelen bennünk. Sokszor nem azért nem lépünk, mert nem tudjuk, mit szeretnénk, hanem azért, mert az idegrendszerünk a megszokottat  (még akkor is, ha fájdalmas) biztonságosabbnak érzékeli az ismeretlennél. Ez a belső feszültség nem gyengeség, hanem egy mélyen emberi működés következménye.

Az önismereti folyamatok során gyakran találkozunk azzal a belső „héjjal”, amely egykor védelmet nyújtott, ma azonban már akadályozza a kibontakozást. A mozdulatlanság ilyenkor nem tudatos választás, hanem egy finoman működő túlélési mechanizmus, amely lassít, visszatart és óvatosságra int. A kérdés nem az, hogy „készen állunk-e” a változásra, hanem az, hogy képesek vagyunk-e biztonságot teremteni az átmenet idejére.

Az emberi élet egyik legmélyebb belső konfliktusa a biztonság és a kibontakozás közötti feszültség. Az idegrendszer túlélésre hangolt működése gyakran szembekerül a psziché természetes növekedési késztetésével: azzal a belső impulzussal, amely az ismeretlen, a változás és az átalakulás felé hív. Bár a stabilitás és az ismertség rövid távon védelmet nyújt, hosszú távon könnyen a stagnálás, az elsorvadás és az életerő csökkenésének talajává válhat.

Ez az írás a mozdulatlanság pszichológiai és idegrendszeri logikáját vizsgálja, valamint azt az árat, amelyet a változás, és annak elutasítása, az emberi lélekben és testben megkövetel. A mag metaforáján keresztül közelítünk a kérdéshez, ahhoz az ősi dilemmához, hogy mikor válik a védelem börtönné, és mikor kezdődik az élet ott, ahol a kontroll megszűnik. A szöveg célja nem a bátorság idealizálása, hanem annak megértése, hogy a növekedés nem választás kérdése, hanem az élő rendszerek alapvető természete.

A mozdulatlanság pszichológiája és az átalakulás idegrendszeri ára

A mag nem tudja, mi lesz belőle, soha nem látta a virágot, nincs információja a saját kiteljesedéséről, és mégis, minden benne van.

Ez a kép pontosan leírja az emberi psziché egyik legalapvetőbb dilemmáját, maradni a biztonságos ismertben, vagy elindulni az ismeretlen felé, ahol nincs garancia, csak lehetőség.

A „biztonság” neurológiája - miért maradunk mozdulatlanok?

Az emberi idegrendszer elsődleges feladata nem a boldogság, hanem a túlélés.
Ami ismerős, azt az agy biztonságosnak címkézi, még akkor is, ha fájdalmas, beszűkítő vagy hosszú távon romboló.

Ezért történhet meg, hogy valaki

• benne marad egy érzelmileg sivár kapcsolatban,

• éveken át elhalasztja a változást,

• inkább a szenvedést választja, mint a bizonytalanságot.

A mozdulatlanság nem azért tűnik biztonságosnak, mert jó, hanem mert kiszámítható.
Ahogyan a mag is kemény héjában „védve” van, akár ezer évig.

Viszont ez a biztonság valójában nem élet, hanem konzerválás.

A kemény héj ára = elfojtott növekedés

A pszichológiában ezt hívjuk adaptív túlélőstratégiának.
Gyerekkorban, traumában, bizonytalan kötődésben megtanuljuk

• ne érezz túl sokat,

• ne akarj túl sokat,

• maradj ott, ahol nem fáj jobban.

Ez a „héj” sokáig szolgál minket, valamint megvéd a túlterheléstől, az elutasítástól, a veszteségtől.

Csakhogy amit a héj véd, azt egyben be is zárja.

A növekedés nem fér össze a teljes kontrollal. A kiteljesedés pedig nem történik meg sebezhetőség nélkül.

Amikor a mag védtelenné válik - a változás valódi természete

A mag egyik pillanatról a másikra elveszíti a keménységét.
Lágy lesz, sebezhető, kiszolgáltatott.

Ez az a pont, ahol az ember gyakran megáll és visszafordulna

• „Túl kockázatos.”

• „Nem most.”

• „Majd ha biztosabb lesz.”

Csakhogy a változás soha nem lesz idegrendszeri értelemben biztonságos, hiszen a növekedés mindig aktiválhat félelmet, bizonytalanságot, kontrollvesztést.

A mag nem elemzi a talajt, nem minősíti a köveket, nem következtet a múltból a jövőre. Egyszerűen teszi azt, amire programozva van = növekszik.

Az emberi elme csapdája = a túl sok jelentés

Mi, emberek, közben

• értelmezünk,

• történeteket gyártunk,

• múltbéli tapasztalatokból próbálunk jövőt jósolni.

Pedig a fejlődés nem kognitív projekt, hanem élő folyamat. Az idegrendszer akkor tud átalakulni, ha

• megengedjük a lassúságot,

• elviseljük az átmeneti bizonytalanságot,

• nem várunk azonnali eredményt.

Ahogy a gyökér sem a fény felé indul először, hanem lefelé, kapcsolódni, megkapaszkodni, táplálkozni.

Valódi biztonság vagy stagnálás?

A kérdés nem az, hogy veszélyes-e elindulni, hanem az, hogy mi történik velünk, ha nem indulunk el. 

Szeretném ha tudnád a mozdulatlanság nem semleges állapot. Hosszú távon

• életenergia-vesztéssel,

• belső ürességgel,

• testi és lelki tünetekkel járhat.

A rügyet végül semmi sem foghatja vissza, nem nem azért, mert bátor, hanem mert természete a növekedés.

Meghívás önmagadhoz - a változás belső feltételei

Mi történne, ha ma nem próbálnál mindent előre tudni?
Ha egy pillanatra félretennéd az elemzést, a garanciák keresését és a „biztos döntés” kényszerét, és helyette kapcsolatba lépnél önmagaddal?

Az önismereti és terápiás folyamatok egyik legfontosabb felismerése, hogy a valódi változás nem a kontroll növelésével, hanem a belső biztonság megteremtésével indul. Az idegrendszer akkor képes új mintázatokat kialakítani, amikor nem kényszerítjük, hanem megtartjuk. Amikor nem válaszokat követelünk tőle, hanem figyelmet adunk.

Sokan félreértik a sebezhetőséget. Azt gondolják, a páncél levetése egyenlő a kiszolgáltatottsággal. Valójában ennek épp az ellenkezője igaz. A túlzott védekezés hosszú távon beszűkíti az életenergiát, míg az élő, rugalmas jelenlét fokozza az alkalmazkodóképességet, az önbizalmat és a belső stabilitást.

A fejlődés nem ugrásszerű áttörésként történik. Először meg kell vetned a lábad. Kapcsolódnod kell ahhoz, ami táplál: a tested jelzéseihez, az érzelmi szükségleteidhez, a saját ritmusodhoz. A növekedés belülről kifelé épül, ahogyan a gyökér is előbb lefelé indul, mielőtt a fény felé törne.

Ez a folyamat nem arról szól, hogy mássá válj, hanem arról, hogy engedd felszínre azt, aki mindig is ott volt benned. A héj nem ellenség, hiszen egykor védett, viszont eljön az a pont, amikor már nem szolgál, csak visszatart.

Ha készen állsz arra, hogy ne csak értsd, hanem meg is éld a változást, akkor ez a meghívás neked szól,  lassítani, kapcsolódni, és biztonságos térben elindulni önmagad felé.

Beuss

Nincsenek hozzászólások

Válasz